Amerikai pit bull terrier

Eredet A fajta megismerését legjobb egy rövid visszatekintéssel kezdeni, "a jelened gyökereidben rejtőzik" elv alapján. A történet a középkori Anglia marhaterelő és - lefogó kutyáinál, a bulldogoknál kezdődik. Ezeket a hatalmas tömegű, masszív felépítésű ebeket senki se tévessze össze a jelenkor angol bulldogjaként ismert kutyájával. A cirkuszi látványosságok iránt fogékony kor vállalkozó szellemű képviselői hamar felismerték, hogy a mészároskutyák nagyra becsült tulajdonságai más területen is remekül hasznosíthatók, s ezzel el is érkeztünk az állatviadalok szégyenletes korszakához. A hihetetlen népszerűségnek örvendő rendezvényeken a bulldogok nemcsak medvékkel, farkasokkal küzdöttek sikeresen, de egymással is véres harcokat vívtak. Az 1700-as évek végén azonban már bulldog és vadászterrier keverékek is megjelentek a viadalokon. Tulajdonosaik e keresztezésektől nagyobb fürgeséget, kitartást (értsd: a harcban való sikeresebb résztvételt) vártak, amit ezek a bulldogoknál kisebb termetű kutyák igazoltak is, olyannyira, hogy néhány év alatt gyakorlatilag kiirtották közvetlen őseiket a harci arénákból. Az 1800-as évek elején a bulldog és terrier keverékek tenyésztése két irányba folyt Angliában: az egyik James Hinks nevéhez fűződik (az angol bullterrier megteremtője), a másik pedig a bányáiról és nehéziparáról híres Staffordshire-vidékre volt jellemző - ennek köszönheti létét és nevét a mai staffordshire. Erre az időszakra tehető az Európából Amerikába irányuló tömeges kivándorlás megindulása is: a jobb élet reményében hajóra szállók nemcsak ingóságait, de veterán bulldogjaikat, illetve bulldog-terrier keverék állataikat is magukkal vitték. Ezek a kutyák az Újvilágban nemcsak meghonosították a viadalok "nemes" intézményét, de egymással folyamatosan keveredve számtalan - vidékenként, sőt gyakran városonként eltérő - változatot hoztak létre. Ezek a színükben és méretükben is jelentősen különböző típusok rendkívül változatos neveken váltak ismertté, azonban mindegyik elnevezés utalt ezen kutyák harci eredetére, illetve felhasználásukra.: pit dog (a viadalokra használt földbeásott verem, vagy palánkkal lekerített térség angol neve: pit), yankee terrier, yankee bulldog, hogy csak néhányat említsek. Esetükben egyetlen tenyésztési cél létezett: a kutyaviadalra való alkalmasság, a küzdelmekben remélt jobb eredményesség. A "jobb marad életben" kegyetlen szelekciós gyakorlat azonban elindított egyfajta homogenizációt: hamar kiderült ugyanis, hogy a legnagyobb fizikai erőt a legnagyobb kitartással és fürgeséggel egy bizonyos méretkategória testesíti meg, s ez a 45-50 cm-es marmagasság a kb. 25-30 kg-os testsúllyal párosulva. A többé-kevésbé kialakult méreteken túl azonban még mindig számtalan típus létezett, elsősorban a fejforma és a testfelépítés területén jelentkeztek a legszembetűnőbb különbségek. Ne felejtsük el, hogy ekkor még nem a legelőnyösebb küllemre való törekvés volt a tenyésztői munka alapja, hanem a tökéletes fizikum és küzdőszellem kialakítása volt a cél. Az 1898-ban, a Michigam államban Detroitban megalakult a United Kennel Club mindenesetre megkezdte ezen kutyák regisztrálását - amerikai pit bull terrier néven. Akadtak azonban olyan tenyésztők és más kutyabarátok, akik szerint e pompás állatokat céltalanul véreztették el a kegyetlen viadalokon és a bennük rejlő bámulatos képességeket oktalanul elpazarolták. Ezért tervszerűen láttak hozzá kutyáik keresztezéséhez, a fizikumon túl immár súlyt helyezve a jellem, a karakter és a mindennapi használhatóság kérdésére is. Céljukat, hogy az egykori gladiátorból az embert mindenekfelett tisztelő és szerető, kiegyensúlyozott idegrendszerű, nagy munkabírású, sokféle célra felhasználható ebet alkossanak, teljes mértékben sikerült elérniük. Nekik köszönhető, hogy az amstaff olyannak alakult ki, mint amilyennek ma ismerjük: a végtelenségig játékos, kedves és odaadó társ, aki azonban kész bármi áron megvédeni szeretteit és a reá bízott értékeket. Az évtizedekig tartó tenyésztői munka eredményeként az egykori viadoregyedektől származó "showváltozat" egyre jobban elkülönült a továbbra is kutyaharcra használt állománytól. Az új változat - hiszen ekkor, nagyjából a századforduló környékén még nem beszélhetünk önálló fajtáról - egyre népszerűbbé vált és elkötelezett hívei szükségét érezték annak, hogy kedvenceiket határozottan megkülönböztessék a véres felhasználásra utaló s éppen ezért rosszul csengő pit bull nevet viselő kutyáktól. Néhány többé-kevésbé találó változat elterjedése után, melyek közül érdekességként érdemes megemlíteni az amerikai bullterriert, végül az amerikai staffordshire terrier elnevezés honosodott meg és talált elfogadásra a tenyésztők részéről. Az American Kennel Club is ezen a néven kezdte törzskönyvezni őket 1936 nyarán, s ekkor alkották a fajta standardját, amely azóta változatlan formában áll fenn. A másik szervezet, az UKC (illetve a később alakult American Dogbreeders Association, röviden ADBA) egyébként a mai napig csak a pit bull terrier elnevezést fogadja el, s nem "vesz tudomást" az amstaff - mint önálló fajta - létezéséről. A legnagyobb nemzetközi kutyás szervezet, az FCI viszont csak és kizárólag az amerikai staffordshire terriereket regisztrálja, s ezzel nem a pit bull, mint hajdani gladiátor ellen tüntet. Arról van csupán szó, hogy az UKC -, illetve ADBA - törzskönyvvel rendelkező kutyák tenyésztőinek körében csak nemrég vált általánossá a küllemre való tenyésztés, így a pit bullok esetében még nem beszélhetünk szigorúan rögzített fajtaleírásnak többé-kevésbé megfelelő állományról. A fejtípusok sokfélesége, a tág mérethatárok miatt a pit bull terrier (még) nem nevezhető - szaktenyésztői értelemben vett - kiforrott, önálló fajtának. Amerikai pit bull terrier I. Sajnos elmondhatjuk, hogy az egyik legjobban félreismert fajta a Pit Bull. Természetesen, az tudja ezt igazán, aki találkozott már egy igazi Pit-tel. Általában döbbenet ül ki az arcokra, ugyanis a média által sötéten lefestett eb heves farkcsóválás közepette próbál kierőszakolni egy kis birkózást az ismeretlentől. Nagy szavaknak hangzanak, pedig a kialakítása, tenyésztése vezérfonalául szolgáló száraz tények magyarázzák, hogy miért ez a fajta az emberhez legjobban kötődő kutyafajták egyike. A Pit-et képtelenség néhány szóval jellemezni. Tulajdonságai révén, számtalan területen megállja a helyét. Értékes adottságai méltán teszik az egyik legszínesebb kutyafajtává. Az egyik legsokoldalúbb fajta, kinek használhatósága munka és sport területek különböző ágaiban mutatott kiváló teljesítményében mutatkozik meg. Rendkívül széles körben használják, keresik a fajtát. Megtalálhatjuk a különleges kommandók terrorista elhárítójaként, kábítószer kereső kutyaként, testőrként, katasztrófa mentőként, de ott van az ügyességi akadály, a különböző Power versenyeken épp úgy, mint a sérültek, idősek terapeutájaként, és ami a legfontosabb, családtagként. A Pit Bull tenyésztési útja tisztán csak eredmény orientált volt, ami nem tűrt meg semmiféle nemkívánatos tulajdonságot, magatartásformát. Az eredményesség legfőbb pillérei: Az ember felé tanúsított odaadás és szeretet, állóképesség, küzdőképesség. a kiválasztás, felkészülés és a harc metodikáját ismerve tisztázódnak ezen feltételek szükségességei. A fizikai képességek fontosságát, nemigen kell magyarázni. A megfelelő adottságokkal, csontrendszeri és izomzatbeli feltételekkel rendelkező kutya képességeit, megfelelő tréninggel, a tüdő, szív, és az izomzat, inak teljesítő képességének megfelelő módú növelésével, a harcos, ellenfele fölé kerekedhetett. Az idegrendszer stabilitása, szintén elengedhetetlen pillére az eredményességnek. Egy ideggyenge, kiszámíthatatlan, önmagát kontrollálni képtelen kutya, hosszútávon elveszett. A stabil, mindig és minden helyzetben gondolkodni, mérlegelni tudó, (bár néha úgy tűnik, képtelen rá, pedig igen is képes) harcos tudott győzni több típusú ellenfelével szemben is. Mit sem értek ezek a képességek, az eredményesség tükrében, ha nem volt meg a kutyában az emberrel szembeni feltétlen odaadás. A megfelelő alapokkal rendelkező kutyát, hosszú, fáradságos edzőmunkával készítették fel az első küzdelemre. Az eddig vezető út, a kutyától az utasítások feltétel nélküli teljesítését, az állandó együttműködést követelte meg. Sokszor kellett különböző trénerekkel együtt dolgoznia, utasításaikat teljesítenie. Nem volt idő ismerkedésre, mégis minden ment magától. Csak a gazdáját, az embert feltétlenül követő, elfogadó kutya tudott eredményes harcossá válni. A küzdelem során sem lehetett másokra figyelnie, csak ellenfelére. Ez az ember felé tanúsított odaadás tette őt az évtizedek, századok során, tökéletes családi kutyává, nagyszerű adottságai folyamatos csiszolódása pedig sokoldalú munka és sportkutyává. Tökéletes és mérhetetlenül odaadó családtag. Kifejezetten rosszul tűri a magányt, imád a szerettei között lenni. Istenként tekint gazdájára, és bár feltétel nélkül teljesíti minden akaratát, mégis szabadabb gondolkodású, mint az ismert munkakutya fajták. Nagy mozgás igényű, állandóan feladatra, játékra kész kutya. Méretéből eredően lakásban is tartható. Nevelése határozott kezet kíván. A Pit-et a szó legszorosabb értelmében nehéz standardizálni, hiszen tenyésztése nem a külső megjelenési jegyek, hanem belső értékek, képességek, tulajdonságok alapján történt és a külső megjelenés csak másodlagos volt. Ugyanakkor használatából, orientációjából eredően kialakult egy olyan forma, mely - nem csak szakértő szem számára - nagy biztonsággal elkülöníti más rokon fajtáktól. Mivel a tenyésztőknek - klubokat kivéve - nem (volt) szempont semmilyen standard, ezért kialakulhattak területenként valamelyest különböző formák, melyek mind ugyanarra vezethetők vissza. Hazánkban eleinte a nagyobb, 35-45 kg-os Pitek voltak döntő számban, de az utóbbi években a 20-30 kg-os Pitek örvendenek nagyobb népszerűségnek. Ezek a méretek jobban is illeszkednek az "ősi" formához. Az APBT középtermetű, rövidszőrű, feltűnően jól izmolt kutya. A fajta erős és atletikus. A fej középhosszú, hangsúlyozott izmoltságú. Az állkapocs erős és széles, jól izmolt. A viszonylag rövid pofa a vége felé elkeskenyedő. A végtagok erősek, jól izmoltak, láthatóan szilárdan fogják a talajt. Az évtizedek során kialakult egy olyan méret/súly kombináció, mely a legnagyobb eredményességet biztosítja a kutya számára. Minden színben és színkombinációban előfordulhat. A Pit legjellemzőbb testrésze a feje. Nagy, hangsúlyos izmokkal, melyek nagy erőt sugallnak. Mérete összhangban van a kutya felépítésével, méretével, bár laikusok számára nagynak hathat. A fej jól komponált, nagy erőt sugárzó, elegáns és karakteres. A koponya nagy, széles, kissé boltíves. Kifejlett egyedeknél a koponyatetőn barázda helyezkedik el. A pofák kidomborodóak, enyhén ráncosan bőrözöttek. A homlokon is ráncokat figyelhetünk meg, mely szintén egyedi kifejezést kölcsönöz a kutyának. A nyak mérsékelten hosszú, vaskos és izmos, enyhén ívelt. A bőr vastag, lebernyeg, ránc előfordulhat. A mellsőrész hosszan, szélesen izmolt. A végtagok jól illeszkednek, láthatóan izmoltak. A szügy mély, jól fejlett, dongás. Oldalnézetből a hát aránylag rövid, a martól a keresztcsontig enyhén lejt. A hátsó rész erős, izmos és mérsékelten széles. A combok jól fejlettek és izmosak. A Pit súlyára és magasságára, nincsenek szabályok, így szerencsére elkerülte a többfajtát is érintő standarizált fajtanyomorítást. A fontos az, hogy összességében a súly és a magasság összhangban legyenek. Az arányok a fontosak. Általában a jó kondícióban lévő kanok ("hétköznapi állapotban") 19-30 kg, a szukák pedig 17-25 kg közöttiek. Természetesen, sokat számít az edzettség foka is. Pannon Pit Bull II. Hadd nyugtassam meg azokat, akik már a cím olvasásakor megdermedtek, és gyorsan továbblapoztak: egyetlen képet sem fognak látni véres kutyaviadalokról. Olvassák nyugodtan végig a most következõ néhány oldalt, és végül alakítsák ki saját véleményüket! Lehet, hogy nem válnak a fajta rajongóivá, de ha már önálló, nem mások által diktált álláspontjuk lesz a témával kapcsolatban, részben elértem célomat. Sokszor hallottam, hogy magukat lelkes állatbarátként reklámozó kutyatartók azt mondták: “Én minden fajtájú kutyát szeretek, csak ezeket nem.”. Mindig elutasítottam a rasszizmust, a szélsõségeket, a kizáráson alapuló ideológiákat. Az ilyen korlátolt emberek a saját kutyájukat sem szerethetik igazán, de hogy nyilatkozatuk tárgyát egyáltalán nem ismerik, az egészen biztos. Bár sohasem kerültek kontaktusba egyetlen ilyen kutyával sem, és minden ismeretük a bulvár- és szennylapok “híradásaiból” származik, elítélõen beszélnek valamirõl, amirõl halvány fogalmuk sincs. Önök ne essenek ebbe a hibába! A korábban megjelent ismertetõkkel szemben most nem egy “ márpedig a pit bull jó” jellegû írást olvashatnak, hanem éppen ellenkezõleg: igyekeztem olyan tárgyilagos maradni, amennyire az lehetséges. Mégis nehezen tudom eltitkolni az igazságtalanul üldözött és manipulált, össztársadalmi gyûlölettel sújtott, higgyék el, valóban nagyszerû kutyák iránt érzett szeretetemet. A fajtát bíráló, gyûlölettõl áthatott nyilatkozatok ugyanis sohasem említik a valódi veszélyforrást: azokat a kétlábú fenevadakat, akik kutyáikat agresszívvé “nevelték”. Meggyõzõdésem, melyet egyébként minden valódi szakember, kiképzõ, állatorvos megerõsít, hogy a kutyák által elkövetett tettekért csak és kizárólag tulajdonosuk és nem fajtabeli hovatartozásuk felelõs. Egységben az erõ A “jobb marad életben” elv tenyésztési gyakorlatban történõ alkalmazása hamarosan elindított egyfajta homogenizációt. Kiderült ugyanis, hogy a legnagyobb fizikai erõt a legnagyobb kitartással és fürgeséggel egy bizonyos méretkategória testesíti meg, s ez a nagyjából 18 inch-es marmagasság a kb. 50-60 fontos testsúllyal párosulva. Ezek jóval meghaladják a korai, még Angliából behozott “half and half” kutyák méreteit, ezért nehezen hihetõ egy sokak által elfogadott vélemény. Nevezetesen az, hogy hõseink egyszerûen az alig fele akkora angol Staffordshire Bull Terrier amerikai változatai lennének. Inkább fogadható el az az álláspont, mely szerint a sokkal erõsebb fej és csontozat, a nagyobb méret a korábban Amerikába került régi típusú bulldogok további befolyásának eredménye. Az új “fajta” gyorsan népszerûvé vált hazájában. Egyre szélesebb körben ismerték meg, és már korántsem csak a harci arénák környékén rajongtak értük. Eredményesen dolgoztak vidéki farmerek és vadászok mellett, õriztek gyártelepeket és raktárakat is, ugyanakkor egyre többen társkutyaként tartották õket, éppen nagyszerû jellemük miatt. Remek fizikumuk, ellenálló szervezetük, bátor és karakán viselkedésük mellett éppen intelligenciájuknak és hûséges természetüknek köszönhetõen váltak rövid idõ alatt közkedveltté. Rajongóinak egyre növekvõ tábora mindent megtett azért, hogy mind szélesebb közönséggel ismertesse meg és el az általa tartott, tenyésztett kutyákat. A fajta ezen barátai azon fáradoztak, hogy a gladiátorkutyáktól származó, de generációk óta munkára, kedvencnek tenyésztett állományukat integrálják a fajtiszta kutyák kedvelõinek angol mintára létrehozott amerikai szervezetébe. A mindenható American Kennel Club (AKC) viszont ekkortájt - akárcsak Angliában a British Kennel Club a staffordshire bullterrierrõl - hallani sem akart az új “fajtáról”. Mivel az egyesület mélységesen elítélte a viadalokat, nemcsak az e célra kitenyésztett kutyákat, de a már teljesen békés “foglalkozású” utódaikat sem ismerte el. A tenyésztõk azonban - kutyáik törzskönyvezése céljából - szükségét érezték egy klub keretein belül való mûködésnek, éppen ezért saját szervezetet hoztak létre. 1898-ban a Michigan állam-beli Detroitban Chauncy Bennett vezetésével életrehívták a United Kennel Club-ot (UKC), és megkezdték ezen kutyák regisztrálását American Pit Bull Terrier néven. Bennett a korábban elterjedt elnevezések helyett olyat választott, amely utalt a fajta eredetére, származására, ugyanakkor világosan kifejezte európai rokonaival (angol bullterrier, staffordshire bullterrier) szembeni identitását. Úgy is mondhatnánk, hogy hivatalosan õ “amerikanizálta” a fajtát. A békés “változat” hívei mellett - noha a kutyaviadalok az USA legtöbb államában 1878. óta tiltottak voltak - továbbra is akadtak olyanok, akik változatlanul harcra képezték állataikat. Ezek a tenyésztõk az UKC-t puhányok gyülekezetének tartották, ezért Guy McCord és John P. Colby vezetésével 1909-ben megalakították a saját egyesületüket American Dogbreeders Association (ADBA) néven. Az egyesület székhelye ma Utah állam fõvárosában, Salt Lake City-ben van. Napjainkban a fajtával kapcsolatos legnagyobb félreértésre az ad okot, hogy a “kemény mag” már megalakulása pillanatában átvette a pit bull terrier nevet kutyái megjelölésére. Ennek eredményeként sokan a viadalokon használt kutyákról csak annyit tudtak, hogy azok szinte kizárólag pit bullok. Ma azonban már az ADBA által nyilvántartott ebek is többségükben békés munka- és társkutyák. Szóval, hogy is van ez ? Az amerikai pit bull terrier nevet eredetileg egy a gladiátor ebekbõl békés célra kitenyésztett fajtára találták ki ? Igen, így igaz. A viadalok szervezõi viszont annyira jónak találták ezt az UKC-elnevezést, hogy az “eredeti” - küllemében és méretében korántsem egységes - harci típust is ezzel ruházták fel. Az UKC sok tenyésztõje egyébként a mai napig hangoztatja, hogy a viadorkutyák õstípusából általuk munka- és társkutyaként kitenyésztett fajta megjelölésére õk találták ki az APBT elnevezést. Úgy tartják, hogy a viadalok akkori híveit összefogó ADBA csak “lenyúlta” a nevet, amivel rendkívül sokat ártott nekik és kutyáiknak. Szerintük a becsületes eljárás az lett volna a McCord-féle társaság részérõl, ha más nevet - például a régebben ismert tucatnyi közül - választottak volna saját viadorkutyáik megjelölésére. Ha ez akkor így történik, ma az (UKC) pit bull terrier-t valós tulajdonságai alapján a többi munkakutya-fajtával egyenértékûként tarthatnánk számon, és az ADBA-regisztrálású - mondjuk - “Yankee Dog”, vagy “American Fighting Dog” nevétõl rettegne a világ. Mivel azonban egyik szervezet sem mond le a “névhasználatról”, ma gyakorlatilag egy kialakult fajtát és annak közvetlen õsét, egy fajtának nevezett heterogén állományt illetünk ugyanazzal a névvel. Mint vérbeli amerikai fajta, az APBT mindkét “változatában” rövid idõn belül hihetetlenül kedveltté vált hazájában. Különösen az I. világháború alatt örvendett nagy népszerûségnek. A háborús propaganda-gépezet a lelkesítõ plakátokon az amerikai katonákat gyakran szimbolizálta ezekkel a kutyákkal, és egy egész nemzet volt büszke rájuk! A fajta kétszer is feltûnt a Life magazin címlapján a háború alatt, sõt egy képregényt is indítottak fõszereplésükkel. A pit bullok népszerûsége a ’20-as években tovább nõtt, ugyanis a kor némafilmjeinek burleszkhõsei mellett gyakran szerepeltek. Ilyen volt például Harold Loyd híres órajelenete, de Rosco “Fatty” Arbuckle-nak is gyakorta voltak partnerei ezek a “színész-kutyák”. Kevesen tudják, hogy kezdetben még a híres Rin Tin Tin-t is évekig egy pit bull személyesítette meg a mozikban, s csak jóval utána jöttek a németjuhászok. A fajta helyzete napjainkban azonban már korántsem ilyen rózsás, hiszen Amerika egykori kedvence, legtiszteltebb nemzeti fajtája ma már a mumus szerepkörét tölti be. Noha az állomány nagyobb része munka- és társkutyaként éli életét, az emberek többsége bestiának tartja a pit bullt. Ennek okaként a viadoregyedek tevékenysége mellett - melyet a társadalom egyre kevésbé tolerált – egy a ’70-es évek közepe óta rohamosan erõsödõ tendencia is megjelölhetõ. A fajta ugyanis már akkor “tökéletes” választás volt azok számára, akik saját vélt erejük demonstrálása, vagy beteges feltûnési vágyuk kiélése céljából egy csupa izom kutyával kívántak mutatkozni. Akik azért tartanak kutyát, hogy másokat megfélemlítsenek, terrorizáljanak vele, vajon miféle célokra, milyen módon végzik kutyájuk kiképzését ? Idõzzünk el egy kicsit ennél a jelenségnél, és ennek részletezésével próbáljuk megérteni a fajtával kapcsolatban mára kialakult helyzetet. Ha a pit bullok meghatározó többségét nem viadalokra használják, miért ilyen rossz a széles közvélemény részérõl való megítélésük ? Azért, mert ezekrõl a kutyákról kizárólag akkor hallhatunk, ha velük kapcsolatban valamilyen baj történt. Azokról is csak a tragédiák kapcsán szerzünk tudomást, akik egzotikus nagymacskákat, medvéket és farkasokat, vagy éppen skorpiót, mérges kígyót tartanak otthonaikban. Bár országonként ezren és ezren tartanak valóban veszélyes vadállatot odahaza, évenként mindössze néhány tragédia történik. Ez az egy-két eset mégis napokig foglalkoztatja a sajtót, s igyekszenek annyit kihozni a sztoriból, amennyit csak lehetséges. Hasonló a helyzet az APBT-vel is. A média képviselõi közül egészen a legutóbbi idõkig soha senki sem akarta bemutatni a fajtát pozitív, valódi oldaláról, mivel az nem növeli az adott TV-csatorna nézettségét vagy az újság példányszámát. Csak a véres rémtörténetek, az ijesztõ fenevadak érdekesek és eladhatóak, ezért néhányan nem átallottak különbözõ meséket kitalálni a pit bull terrierrel kapcsolatban. Az olvasó pedig kész tényként fogadja az újságban megjelenteket, melyeket aztán kéjes borzongással tovább mesél. Így duzzad fel egy hétköznapi történet, így lesz egy közönséges fajtából pokolbéli szörnyeteg. Az egyik megyei napilap nemrég a címlap felét szentelte egy “harcikutyás” támadásnak, mely szerencsére csak könnyû sérülésekkel végzõdött. Ijesztésül (vagy kedvcsinálónak) fényképpel is kiegészítették az írást, melyen egy pit bull terrier volt látható illusztrációként. A cikkbõl ugyan kiderült, hogy az elkövetõ egy beazonosíthatatlan keverék kutya volt, mégis hõseinket feketítették be újból. Ugyanez a napilap mindössze öt hónappal azelõtt két sorban (?!) számolt be egy másik, halálos végû támadásról. Ebben az esetben két németjuhász szó szerint darabokra tépett egy idõs férfit. Az egyik kivonuló rendõrtõl késõbb megtudtam, hogy a helyszínen megtalálták az áldozat leszakított kéz- és lábfejét. Elmondása szerint a környék a rengeteg vértõl úgy nézett ki, mintha egy állatot vágtak volna le ott. Az újság azonban nem “értékelte” elég izgalmasnak ezt az esetet. Mivel véleményük szerint a németjuhászok nem tarthattak számot a közvélemény érdeklõdésére, a róluk és áldozatukról szóló tudósítás a rövid hírek közé került. A világméretû hisztériadömping egyébként egy jól behatárolható idõpontban kezdõdött. Történt ugyanis, hogy a ’60-as évek vége felé egyre többen emelték fel szavukat a törvényi tiltás ellenére változatlanul zajló kutyaviadalok ellen. 1970-ben aztán megalakult az American Dog Owners Assotiation (ADOA), melynek tagjai immár szervezett formában harcoltak a viadalok végleges beszüntetéséért. Több hírességet is felvonultató sajtókampányukkal, akcióikkal elérték, hogy néhány szervezõt és résztvevõt letartóztattak, majd elítéltek. Az ügy nagy nyilvánosságot kapott, és a széles közvélemény ekkor találkozott elõször a témával. A sajtó ugyanis azonnal lecsapott a titkos kutyaviadal-sztorikra, és óriási hírverést csapott az ügynek. Fõidõs TV-mûsorokban, újságok címlapján premier plánban mutatták a viador pit bullok hatalmas izmait és félelmetes állkapcsait, és hajmeresztõ történeteket meséltek a vérszomjas kutyákról. A média mumust, fenyegetõ rémet kreált a fajtából, amivel ma az anyák ijesztgetik gyermekeiket. Emellett nagyobb baj is történt, mivel a szenzációhajhász cikkek és riportok kedvet csináltak a “kemény fiúknak” és komplexusokkal terhelt egyéneknek, hogy “legyõzhetetlen” kutyát szerezzenek maguknak. Az ilyen alakok által céltudatosan immáron ember elleni támadásra nevelt pit bullok okozzák azt az évenkénti néhány balesetet, amelyekrõl a sajtó még hangzatosabb tudósításokat közöl idõrõl-idõre. A lavina ekkor szabadult el végleg, s azóta sem állt meg, így az újabb híradások következtében a fajta az átlagemberek szemében végleg kegyvesztett lett. Mi az igazság ? Lehet, hogy furcsán hangzik, de sohasem a viadalra tartott kutyák (melyek egyébként is csak a teljes állomány törtekben kifejezhetõ százalékát teszik ki) azok, amelyek emberre támadnak. Hogy miért? A válasz roppant egyszerû: ezeket az egyedeket sohasem képzik ember elleni támadásra! Hosszú hónapokig kizárólag arra trenírozzák õket, hogy a többi kutyát gyûlöljék. Ingerküszöbüket ebbõl a célból mesterségesen annyira leszorítják, hogy ha csak meglátnak egy másik ebet, azonnal megtámadják. Az ún. “csibészelés” elõ sem kerül, mivel ha nem így lenne, hogyan választanák szét ezeket a kutyákat a verekedések közben ? Már a hõskorban - és azóta is - a viadalra tenyésztõk mindig kiszelektálták az emberrel szemben agresszív példányokat. Érdekes adalék, hogy egy viadorkutya-teleprõl egy alkalommal egyszerûen elloptak több egyedet, mivel azok minden emberrel, így az idegenekkel is teljesen barátságosan viselkedtek. Egészen más a helyzet akkor, ha a pit bullt - vagy bármilyen fajtájú kutyát! - tulajdonosa mindenféle szakmai és morális alkalmasság híján ember elleni támadásra hergeli, magyarán vadítja az állatot. Ebben az esetben ugyanis a kutya valóban veszélyessé válhat, mivel ingerküszöbének átlépése néha pusztán az emberek látványa által, illetve bizonyos mindennapi szituációk alkalmával is bekövetkezhet, és a kutya támad. Esetleg egy váratlan – és a számára ismeretlen – zajhatás következtében fordul a legközelebb álló személy, akár a saját gazdája ellen, ami véleményem szerint még a legszerencsésebb változat. Ezeket a kutyákat valószínûleg sohasem tanították engedelmességre, például a támadás parancsra történõ befejezésére, így máris kész a tragédia. Amit ugyanis elkezdtek, azt be is fejezik. Sohasem szabad csupán ezeknek a - hála Istennek! - csak szórványos, a gazdák felelõsségét mindenképpen felvetõ támadások, vagy éppen a valóban gyomorforgató viadalok alapján ítélkeznünk. Ezek csak az élet minden területén fellelhetõ hordalékai a dolgok valódi természetének: ne hagyjuk, hogy elhomályosítsák látásunkat és megtévesszenek bennünket! Ez azonban nem általánosan bevett gyakorlat, s egyszerûbb gyûlölni valamit, mint az igazi oldaláról megismerni. Azokat a tulajdonosokat, kiképzõket és állatorvosokat pedig, akik ezeket a kutyákat aranyos, mókás házi kedvencnek, a valaha volt legjobb, legtürelmesebb pácienseknek és a legkönnyebben képezhetõ ebek egyikének nevezik, a sajtó hülyének, komplett idiótának kiáltja ki! Tévedés: a pit bullok keverékek, korcsok, ilyen fajta nincs.Tény: a pit bull 1898. (UKC) óta bejegyzett és törzskönyvezett fajta. Valóban két különbözõ típusú kutya - az õsi buldog és valamelyik/több vadászterrier - keresztezésébõl született, de ugyanez elmondható az összes bull típusú terrierrõl, és más „összetevõkkel" ugyan, de a ma ismert csaknem négyszáz fajta jelentõs hányadáról is.Tévedés: a pit bullok „harcikutyák".Tény: minden országban, ahol e szégyenletes gyakorlatot folytatják, csupán a pit bullok párszáz fõs csoportját képezik és használják viadalokra lelkiismeretlen emberek. Ez a szám az állomány csak törtekben kifejezhetõ százalékát teszi ki - néhány férges alma miatt azonban még nem dobjuk ki az egész termést! Noha e kutyák jelentõs része a viadalok nélkül is kétségtelenül rossz kezekben van, a velük - helyesebben gazdáikkal - szembeni fellépés hatósági utat kíván. A legtöbb pit bull mindenféle probléma nélkül családi kedvencként vagy munkakutyaként éli életét, mivel megfelelõ neveléssel nagyszerû társai az embernek.Tévedés: a pit bullok végletesen agresszívek.Tény: Prof. Alfons Estett etológus, az „American Temperament Test Society" megbízásából a'90-es évek elején elvégzett egy kísérletsorozatot. Ezen több tucat fajta képviselõi mellett - nyilvánvalóan nem a viadoregyedek, hanem a többségben lévõ szocializált társ- és munkakutyák közül való - pit bull terrierek vettek részt. A teszt során vizsgálták az idegen kutyákkal és más állatokkal, valamint ismeretlen személyekkel szemben tanúsított viselkedés agresszió-fokát, valamint a váratlan helyzetekre (hirtelen zaj- és fényhatások, stb.) való reagálásokat. A végeredmény: a többi fajta átlagos megfelelése 77%-os volt, míg hõseinkké több, mint 90%!Tévedés: a pit bullok „genetikailag eltorzított harci gépek", ezért minden kutyára rátámadnak. (Idézet a hangzatos újsághírekbõl, az önjelölt szakértõk nyilatkozataiból.)Tény: kétségtelen, hogy a pit bullok olyan fizikai adottságokkal születnek, melyek egyetlen más fajtáéhoz sem mérhetõek. Ehhez a fizikumhoz erõs öntudat és magabiztosság is társul, amely révén nem partnerek a kutyák közötti szokásos erõfitogtatásokban (szõrborzolás, vicsorgás, a másik lökdösése, stb.), melyeket a négylábúak szinte minden séta alkalmával „eljátszanak" azonos nemû társaikkal. Ezek az egymás közötti sorrendet hivatottak eldönteni: mindannyian megpróbálnak a hierarchia csúcsára kerülni. Ez minden fajtájú kutya esetében természetes igény. Hõseink azonban már oda helyezték magukat, s mivel tisztában vannak erejükkel, nem tûrik, hogy elsõbbségüket a többi kutya megkérdõjelezze. Két pit bull támadásban. Legtöbbünkben ez a kép él a fajtáról. Azonban a legtöbb kutya méret alapján ítéli meg ellenfelét, ezért úgy gondolják, hogy a kistestû pit is egy leendõ „alattvaló". Így megpróbálják - akár képletesen, akár tettleg - maguk alá gyûrni õt. Késõbb persze ráébrednek arra, mekkorát tévedtek.... A fajta „civil" (tehát nem hivatásos viador) képviselõi egyébként a nézeteltérés tisztázása, azaz a másik kutya legyõzése után békésen megférnek a korábbi ellenféllel. Érdekességként említem, hogy a verekedést követõen a pit bullok gyakorlatilag azonnal megnyugszanak.Tévedés: a pit bullból „eltûnt a megadásra vonatkozó gén". (A nagytudású dilettánsok másik kedvenc frázisa.)Tény: annyiban igaz, hogy õk sohasem adják meg magukat. Egyszerûen nem ismerik azt a dolgot, hogy „hátrafelé lépni". Azonban egy szocializált pit bull már kiskorától kezdve elsajátítja, megtanulja felismerni ezt a viselkedésformát a másik kutya részérõl. Tehát nem gének hordozta (azaz veleszületett), hanem tanult magatartásformáról van szó, melyet a harcra képzett, hergelt állatokból egyedileg „radíroznak" ki.Tévedés: a pit bull harapja meg a legtöbb embert.Tény: az USA-ban az évtized elején összesítették 1980. és 1990. között számontartott kutyatámadásokat. Mivel évente több, mint kétmillió esetrõl van szó, meglehetõsen terjedelmes adatbázist kellett csoportosítani. Ennek eredményeként kiderült, hogy a komoly, azaz maradandó sérülést eredményezõ harapásos esetek mindössze 1.89%-ért felelõsek a pit bullok. Biztosan meglepõ, de ezzel csak a 15-20. hely között állnak a fajkutyák esetében!Tévedés: a pit bullok megtámadják a kisgyerekeket.Tény: a fajta képviselõi, akárcsak a legtöbb kutya, egyszerûen imádják a gyerekeket. Hangsúlyozottan játékos természetük révén ugyanis bennük látják a potenciális játszótársat. Velük kiélhetik a hancúrozás, fogócskázás, labdázás és bújócskázás iránti olthatatlan vágyukat, s a játék végén együtt pihenik ki a fáradalmakat. Mindennek természetesen elõfeltétele, hogy a kutyát már kölyökkorától hozzászoktassuk a kisgyerekek társaságához, s ez legalább ennyire fontos visszafelé is. Tapasztalat alapján állíthatom, hogy a játék hevében sokkal inkább a kétlábú lurkókat kell nyugodtabb viselkedésre inteni, s megtanítani a kutyával való helyes bánásmódra.Érdekesség: a bull and terrierek közismert beceneve „The Children's Nursemaid", azaz a gyermekek dadája volt a múlt századi Angliában.Mítosz: a pit bullok legyõzhetetlenek, nincs ellenfelük a kutyák között. Pit bull és dobermann játszik. Figyeljék meg, hogy ez utóbbi milyen tapintatosan, fogait nem mutatva (azaz nem fenyegetõen, hanem már-már gyengéden) fogja át partnere nyakát. Tény: való igaz, hogy a fajta közvetlen õsei a kutyaviadalok embertelen céljára legutoljára kitenyésztett típust, a tökéletes fizikumú, szilárd jellemû eszményi harcost testesítették meg. Ezt láthatjuk mai utódaik felépítésén is, s emiatt még mindig õk a legalkalmasabb alanyok ehhez a tevékenységhez. Páratlan kitartásuk révén rendkívül hosszú és látványos küzdelmeket vívnak a nézõk nem kis örömére. Azonban nem véletlen, hogy a viadalokon súlycsoportok szerint mérkõznek a kutyák, aminek okát ne a humánus, hanem a racionális gondolkodásban keressük. Egész egyszerûen arról van szó, hogy a huszonöt kilós pit bull esélytelen lenne egy hetvenkilós masztiffal, Bordeaux-i doggal vagy éppen Tosával szemben, amelyek szintén éppen eleget õriznek ugyancsak viadorkutya-õseiknek jellemébõl.Mítosz: az APBT-ok harapásának erõssége elérheti az 1000 kilopontos határt is.Tény: Dr. I. Lehr Brisbin, a Georgia State University professzora, a Savannah River Ökológiai Laboratórium vezetõ munkatársa mondta: „Nincs tudomásom olyan tanulmányról, amely a különbözõ kutyafajták harapásának erõsségét hasonlítaná össze. Ennek legfõbb oka nyilván abban rejlik, hogy egyszerûen nem létezik olyan módszer, mellyel az kellõ - azaz a tudományos összehasonlítás igényeinek megfelelõ - pontossággal lemérhetõ lenne."Mítosz: ha a pit bullok egyszer megragadtak valamit, azt halálukig nem engedik ki fogaik közül.Tény: az egykori viadorkutyák esetében egy ilyen tulajdonság végzetes volt, hiszen - amennyiben nem „jó" helyen fogták meg ellenfelüket - a másik kutya szétszabdalhatta õket. Azonban ez a „szájzárról" szóló történet is csak olyan tévhit, mint a többi. Igaz, hogy e kutyák borzalmasan erõs harapásukat képesek voltak igen hosszú ideig lazítás nélkül fenntartani, de azonnal váltottak, ha az ellenfélen jobb fogás kínálkozott.Gyakran a sajtóban található híreket is megtámogatják „szakvéleményekkel". Ezek leginkább olyan „hozzáértõktõl" származnak, akik tudatlanságuk révén az ismeretlenség ködében rejteznek. Aztán, amikor jobb híján a média végre lehetõséget ad számukra a megszólalásra, a legképtelenebb magyarázatokkal állnak elõ olyasvalamirõl, amirõl fogalmuk sincs! A kutyaviadalokat szervezõk és a felelõtlen, dilettáns vagy egyszerûen csak féleszû tulajdonosok mellett a sajtó és az általuk elõkotort nagyokosok „munkásságának" is köszönhetõ a mai helyzet. Emiatt a Pit Bull Terrier-t sok állam „cane non grata"-nak minõsítette és megtiltotta, vagy legalábbis lehetetlenné tette tartását. Magyarországon a '90-es évek közepén a sajtó aktív közremûködésével kezdetben elhintették, majd nap mint nap folyamatosan sulykolták a „harcikutyás" sztorikat. Ezzel nemcsak az adott lap eladhatóságát biztosították, de egyszersmind a szelep és a bûnbak szerepét is ráruházták ezekre a kutyákra. 1992. és 1999. között tíz „harcikutyás" harapásos eset történt, melyek közül bizonyíthatóan mindössze három róható fel a pit bulloknak. Szerencsétlenségükre éppen ezek közül egy halállal végzõdött. Ezenkívül nagyvonalúan elfeledkeztek a fenti szám többszörösét kitevõ más fajták és keverékek által elkövetett, a halálos kimenetelûek tekintetében a pit bullokét ugyancsak jóval meghaladó mértékû támadásokról. Sokszor írtuk már: egy megfelelõ körülmények között tartott, tudatosan és hozzáértéssel - de ami legalább ilyen fontos: szeretettel - nevelt kutya probléma nélkül tartható. Gazdája családjába és a huszonegyedik század fordulójának társadalmába, a mindennapi életbe tökéletesen beilleszkedõ igazi társ. Olyan barát, aki teljes biztonságot nyújtó, önfeláldozó õre szeretteinek, ugyanakkor nagyszerû jellemével szeretnivaló, bohókás kedvenc, gyermekeink játszótársa.